Kedves vendégeink, tisztelt tanáraink és drága kollégák!

Szeretnék pár szót szólni ezen ünnepi alkalomból, fáradságos munkánk gyümölcse aratásának napján.

Öt évvel ezelőtt nem gondolkodtam azon, hogy vajon eljön-e a promóció valaha is. Egy kezdeti balszerencse folytán, miután otthon voltam kénytelen eltölteni majdnem egy teljes évet kimaradva az ELTE-ről, abszolvens gyakorlatot teljesítve, a depresszió legmélyebb bugyraiban, miközben az álmaim darabokra törve heverésztek a földön, leginkább azon gondolkodtam, hogy fogom eltölteni a maradék 50 évemet raktárosként valamelyik szívtelen bevásárlóközpontban. Soha nem felejtem azt a pillanatot, mikor gólyatáborba igyekezvén kigördült a busz a dunaszerdahelyi megállóról, s rápillantva a munkaügyi hivatalra könny szökött a szemembe, miközben a félelem és a boldogság vegyes érzése kavargott bennem. Tudtam, hogy nem szeretnék ide visszakerülni, ugyanakkor megbénított a még friss, kezdeti kudarc emléke.

Akkor azt kívántam, bárcsak lennénk túl 1-2 hónapon, s ha azt túlélem, nagy baj már nem történhet. Eltelt pár hónap, majd a szemeszter, s hirtelen azon kaptam magam, hogy befejeztem az első évfolyamot, és ami ennél is csodásabb érzés volt, hogy jól éreztem magam! No de mitől? – tehetnék fel jogosan a kérdést. Mi olyan pluszt tudott adni ez az iskola, mint egy nagyobb múlttal rendelkező társa? Elsősorban szeretetet. Ezzel azt hiszem mindent el is mondtam. Ugyanakkor tekintsünk egy kicsit mélyebbre, hogy érthetőbbé váljék, mit is értek ez alatt. Angol nyelv és irodalom, illetve informatika szakos immáron pedagógus lévén engedjék meg, hogy a teljesség igénye nélkül ragadjak ki pár példát, amiért oly sokat tudott nekem nyújtani ez az egyetem. Strédl tanárnő megtanított gondolkodni (már aki hagyta magát, mert bizony akadtak olyanok is, akik hevesen ellenálltak). H. Nagy tanár úr bevezetett a kvantummechanika, párhuzamos dimenziók, és a média negatív hatásainak rejtelmeibe, elérve ezzel azt, hogy egyetlen órájáról se hiányozzunk. Gubó tanár úr megtanított arra, hogy mindig létezik rosszabb ZH eredmény, függetlenül attól, hogy azt adott esetben 0%-ra írtuk. Stoffa professzor asszony folyton-folyvást a tudományos tudásunk elmélyítése érdekében járt közre, s mikor arról tanúbizonyságot kellett, hogy adjunk – anyatigrisként állt ki mellettünk. Matyi tanárnő minden bizonnyal a jövőmre gyakorolt óriási hatást azzal, hogy megmutatta mi is a drámapedagógia. Puskás tanárnőnek köszönhetem, hogy elolvastam az összes Harry Pottert. Majd végül, de nem utolsó sorban említsük meg Vojtek Sándor tanár urat, aki nemrég hagyott itt minket eme földi síkon. Tudom, hogy sokunkkal Ő szerettette meg az irodalmat. Odaadása, s tudása egyaránt példaértékű lehetett mindenki számára. Mindemellett pedig volt annyira emberi, hogy egyenrangú felekként kezelt minket. Köszönjük neked, Sanyi!
S hogy mi a közös ezekben az emberekben? Mindannyian, mindig szeretettel fordultak felénk. Hangsúlyozom ezt azért is, mert volt szerencsém Budapesten 400-500 fős előadóteremben órákat hallgatni, ahol mondanom sem kell, kissé másként működnek a dolgok, ilyen létszámban ugyanis családias légkört kialakítani szinte lehetetlen. Nekünk ez megadatott, és én ezért végtelenül hálás vagyok. Hálás vagyok továbbá a multikulturalizmusért, amit az egyetemünk és annak kollégiuma képviselt. Lévén, hogy Szlovákia legkülönfélébb pontjainak magyarlakta településéről érkeznek az emberek hozzánk, ezért új nézőpontokkal, ételekkel, szokásokkal és tájszólásokkal is megismerkedhettünk az évek alatt. Ékes példa erre, mikor egy szép nap a kenyér végét egy szobán belül hárman háromféleképpen megnevezték. Ezután spontán kísérletbe kezdtünk, minek a lényege – ti hogy hívjátok? A gyürke, csücske, pilis, pille, cipó, dumó, buci, csücsök, könyék megnevezések után, mikor végképp nem hittük, hogy létezhet több kifejezés erre a szóra, újonnan bejövő társunkat megkérdezve – ti hogy hívjátok a kenyér végét? – hát sercli – választ kaptuk.

Mai rohanó világunkban, ahol lassan, de biztosan egyre többen érzik úgy, hogy semminek semmi értelme, úgy vélem, hogy ezek az „apróságok”, amik most itt elhangoztak valójában elementáris, kimondottan gyógyító erővel bírnak. Nekem mindenesetre biztosan a leggazdagabb öt évem volt. Kiváló barátokra, tapasztalatokra és nem kevés tudásra is sikeredett szert tenni. Kívánhat az ember ennél többet?

Zárásként a tudásról, s annak illúziójáról hallgassunk meg egy bölcseletet, ugyanakkor intelmet, melyet lelki tanítóm, Szókratész mondott valamikor:
„Az írás feltalálása éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékező tehetségüket - az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni... A tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.”(Szókratész)

Köszönöm figyelmüket!

Németh Nikolas (Angol nyelv és irodalom és informatika szakon végzett hallgató)